A lényt gyűlölöm, amely én lehettem volna.
A személyt gyűlölöm, aki nem én voltam.
A gondolatot gyűlölöm, hogy ami láttam
Nem lehet a jövőm, de nem lehet a múltam sem.

Hiába gondolok többet néhány feketén
Leírt boldog sorba, a tényeken nem változtat.
Nem tudom, nem látom a jövőt..
..Csak adj választ.. ne lássam ami nem létezik..

Had ne érezzem, kérlek, ne kínozz
Hisz alapja nincs talán, mert ha lenne
Most nem lebegnék a tudatlanságban,
Ha mégis, akkor kérlek felelj hát!

Megadod az esélyt, ha már a reményt
Megkaptam, mint árva segítséget,
Megadod a reményt, a reménytelen időben,
Mikor csak arra várok, hogy merre alakul sorsom?

Ha nem jelentene semmit, nem látnálak álmaiban.
Nem éreznélek a magányos órákon, s nem hallanám
Szavad az ismeretlen, hívogató sötétségben.
..Kinyújtom kezem, kapaszkodnom kell, süllyedek..

Nem akarok elpusztulni a tudat nélkül,
Hogy valakinek egyszer tényleg fontos voltam.
Hogy valakinek egyszer tényleg sokat jelentett,
Mikor az árnyból egy pillanatra kilépve hozzá szóltam.

Tudom mit akarok, csak nem tudom, mi okból
Büntet engem a sors, hogy nem lehet az enyém.
Lemondok mindenről, lassan az életemről.
„Fehér papírra írom a két nevet, s elmegyek
Az erdőbe, ahol utoljára láttam őt magam előtt”

Hallom a hangodat, érzem ölelésed magányos
Álmaim varázslatos pillanataiban, Mikor az este,
Sötétsége elfedi a nappali fájdalmat, a fájdalmat,
Mely abból ered hogy oly messze vagy.

Nem akarok meghalni anélkül, hogy érezném,
Nem akarok meghalni anélkül, hogy láthatnám.
..A mosolyát..Boldogságát..
..Ölelését..arcát..

Remegek, mert fáj minden sor.
Fáj, mert rád gondolok, és szomorú vagyok
Hogy nem vagy itt velem.
Csak a gondolataim, amik veled lehetnek.

Gyilkos a tudat, hogy talán most nem vagy boldog,
Hogy a világnak talán nem mutatod gyönyörű mosolyod,
Hogy nem láthatom mit teszel, és nem lehetek ott,
Mikor a gyenge szél átmozgatja hajadat..

Nem láthatom, mikor a nap megcsillan bőrödön,
S mikor szemed körbenéz a magányos tájon.
Mikor megérintet a fák törzsét, s mikor
És azt sem mikor boldogan sóhajtasz fel..

Nem láthatom álmaidat, nem érzem
A jövőt, mely vészesen közeleg.
Élteted a világomat, és én fájdalom
Nélkül felejteném minden emlékemet.

Életem könyvében te vagy a tinta,
Te vagy a lap, mire a sorokat írták,
Te vagy a hang az álmaiban,
És te vagy a fény melyet szemem keres.

Ezt az érzést hívják úgy,
Melyet annyian emlegetnek,
De jelentést nem adnak neki,
Mert túl biztosra veszi.

Most sem vagyok más, csak egy mondat..
Most sem vagyok más, csak talán néhány gondolat..
De lehetnék akár a jövő, a fénysugár a ködben,
Vagy a fal, mely elrejt, vagy éppen megvéd.

Remélem érzed minden sorban, amit mindig
Is akartam hogy érezz, mert az egyetlen
Eszközöm, hogy írom, amit nem mutathatok,
És az egyetlen eszköz, mellyel hozzád közelebb juthatok.

Búcsúzóul mondom, örökké tiéd vagyok,
És ígérem, nem adom fel, míg nem látom
Gyönyörű, boldog arcodat egy langyos,
Szürkülő nyári alkonyon..

-Inferno-

 

Oldal: Nem akarok meghalni (vers)
-Inferno- Goth lélek - © 2008 - 2024 - mygothicmusic.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat